írta: Járai Luca
olvasási idő: 8 perc
Négy évnyi várakozás után idén áprilisban új évaddal robbant be az HBO-ra az Eufória című amerikai sorozat. Az elmúlt évek leghíresebb színészeit összefogó pszichológiai dráma új részei minden eddiginél megosztóbbra sikerültek, így Sam Levinson, a sorozat készítője, több szempontból is a nézők kritikáinak célkeresztjébe került. Jelen cikkünkkel a szexmunka ábrázolásáról szóló diskurzusba kapcsolódunk be, megvizsgálva, vajon hol válik el a szex pozitivitás a glorifikációtól, illetve milyen potenciális veszélyekkel járhat az, hogy a popkultúrán keresztül egyre fiatalabb életkorban találkoznak gyerekek a szexepil monetizálásának lehetőségeivel.
A legősibb szakma stigmatizációja
“Yeah, I’m not a f*cking hooker” – hangzik el az Eufóriában az ikonikus mondat Maddy karakterének szájából. Ez a kijelentés eredeti kontextusában kifejezetten ironikus.
Az Alexa Demie által alakított Maddy Perez éppen arról mesél barátnőjének, hogy egy közös ismerősük, Jules, “sugar baby”-ként egy idősebb, gazdag férfi kitartottjaként él. “Minden lány, akit ismerek, ezt csinálja” – magyarázza a helyzet normalitását, de mégis magára veszi, amikor barátnője megkérdezi, hogy akkor ő maga miért nem tér a szexmunka útjára. Maddy látszólag határozott elvek mentén utasítja el annak lehetőségét, hogy Jules-hoz hasonlítva megbélyegezzék őt, azonban azzal nincs problémája, hogy OnlyFans-es lányok és sztriptíz táncosok menedzsereként a szexmunkával megkeresett pénzük 15%-ából éljen.
Ahogy Maddy jelenetei tükrözik, manapság igencsak ingoványos talaj a szexmunkáról való értekezés. A nyilvános diskurzusokban átláthatatlan határok választják el a “mindenki ezt csinálja”, “ő csak megéli a saját szexualitását”, illetve “hülye lennél nem élni a lehetőséggel” kategóriájú tevékenységeket a “nincs neki semmi önbecsülése?”, “mekkora pick-me” és “hogyan tud így tükörbe nézni?” jellegűektől.
Sztriptíz táncosnak lenni még okés, de sugar baby-nek már nem? Fehérneműs képeket posztolni Instagram-ra még feminizmus, de ugyanezeket a képeket OnlyFans-en árulni már a női nem hátba támadása? Az Eufória új évada kapcsán számtalan ilyen és ehhez hasonló vitába lehet botlani a közösségi médiában.
Ez a jelenség azonban valójában nem újdonság – a pszichológia és szociológia régóta vizsgálja a “legősibb szakma” stigmatizációjának összetettségét.
Nagyon izgalmas a témában a University of Windsor egyik publikált kutatása (Balint, 2021), ahol a résztvevők különböző típusú szexmunkákról – például webkamerás munkáról, escort szolgáltatásról vagy utcai prostitúcióról – mondtak véleményt kérdőívek segítségével. Az eredmények szerint az emberek az online, interneten keresztül végzett szexmunkát általában elfogadhatóbbnak tartották, mint a közvetlen, személyes kontaktussal járó formákat.
Fontos kiemelni, hogy ez a fajta megbélyegzés gyakran internalizálódik, azaz maguk a szex-ipar dolgozói is elsajátítják és kivetítik önmagukra, illetve társaikra. Toubiana és Ruebottom tanulmányukban (2022) “stigma-hierarchiának” keresztelik azt a jelenséget, mely során a szexmunkások egymást rangsorolják aszerint, hogy milyen jellegű munkát végeznek, mennyire van jelen testi kontaktus, illetve mennyire „látható” vagy „közvetlen” a szexualitásuk. A hierarchiát tovább bonyolítják társadalmi tényezők is – kifejezetten rossz megítélésben részesülhet egy szegény, nem fehér bőrű vagy más szempontból marginalizált személy.
A stigmatizáció erősen hat a szexmunkások mindennapi életére, mentális jóllétére. Sokan titkolják a munkájukat a családjuk, barátaik vagy más munkáltatók előtt, mert félnek az elutasítástól, a megalázástól vagy akár az erőszaktól. A Toubiana és Ruebottom kutatásában szereplők közül többen beszámoltak arról, hogy a negatív társadalmi megbélyegzés hatalmas terhet, szégyenérzetet és állandó szorongást jelent számukra, emellett pedig azt is megnehezíti, hogy az érintettek egymásban megbízzanak, hiszen attól tartanak, hogy mások lenézik vagy „rosszabb kategóriába” sorolják őket.
Bár sok nézőt felkavart és megbotránkoztatott a szexmunka különböző módjainak explicit ábrázolása a sorozatban, egy dologban mindenképpen igazat kell adnunk az Eufória készítőinek: a téma tabusításával és tagadásával semmire sem megyünk. Akár tetszik, akár nem, a szex monetizálása évezredes múltra tekint vissza és az internet világában olyan széleskörű terjeszkedésre nyílt lehetősége, mint soha korábban. Emberek milliói fizetik direkt vagy indirekt módon szexmunkából a lakbért, még többen pedig fogyasztóként támogatják az érintett dolgozók lakbérét.
Ahelyett, hogy a kínálatot rejtegetjük vagy kritizáljuk, talán érdemesebb lenne a nagyító lencséjét a kereslet felé fordítani, és megvizsgálni, milyen az a társadalmi környezet, amely megszüli az igényt Cassie, Jules vagy épp Maddy sorsbeteljesítésére.
Már a “lány a szomszédból” is pornósztár? – Az OnlyFans, mint törékeny amerikai álom
Az Eufória harmadik évadának egyik megosztó döntése, hogy Cassie karaktere tartalomgyártóvá vált az OnlyFans névre hallgató oldalon. Sokak számára ez a karakter-fordulat az előző évadokban lefektetett alapokhoz képest megmagyarázhatatlannak tűnik. Ahogy a The Guardian újságírója, Louis Staples fogalmaz: “Cassie – akit egykor a szerelem vezérelt, olyannyira, hogy mindent kockára tett azért, hogy elcsábítsa Nate-et a legjobb barátnőjétől – ma már teljesen a pénz és az anyagi javak rabjának tűnik. (…) Cassie mindig is hiú, de egykor szimpatikus karakter volt. Ma már üres és felszínes.” (Staples, 2026)
A sorozat ki lett tömve explicit pornográf jelenetekkel, melyek egy részénél elbizonytalanodik a néző, hogy vajon a narratív érték, vagy a Cassie-t alakító Sydney Sweeney megkérdőjelezhetetlen vonzereje volt-e nagyobb motiváció a forgatókönyv írása közben.
Beszéljünk hát egy kicsit részletesebben arról a csipke-tangával ékesített, FaceTune-nal szekresztett világról, melyet az Eufória igyekszik képernyőre idézni.
Bár az OnlyFans nem pornó-oldalként hirdeti magát, a valóságban a legtöbb felhasználó szexuális tartalmak fogyasztására használja a felületet. Az oldal működéséből adódóan minden korábbinál nagyobb kontrollt ad a tartalomgyártó kezébe: ő határozhatja meg, hogy milyen tartalmakat pontosan mennyi pénzért és kik számára tesz elérhetővé, különböző előfizetői csoportokat alakíthat ki, illetve megválogathatja a privát megkeresések közül, hogy melyiknek szeretne vagy nem szeretne eleget tenni. Ezen okokból kifolyólag az OnlyFans gyakran az „empowerment” vagy az önmegvalósítás hatékony felületeként jelenik meg a szexmunka-diskurzusban.
Fontos azonban kiemelni, hogy az Eufóriában megjelenő ábrázolása az oldalnak, nem teljesen fedi a valóságot. Elképesztően ritka, hogy valaki Cassie karatkeréhez hasonlóan mindössze hetek leforgása alatt akkora követőtáborra tegyen szert, hogy képes legyen megélni a keresett pénzből. Az „easy money” valójában egyáltalán nem easy. Szintén felszólalt több tartalomgyártó azzal kapcsolatban, hogy a sorozatban Cassie olyan tabu kategóriájú felvételeket is készít, melyek valójában nem megengedettek az OnlyFans-en – ilyen például az állatokat, illetve kiskorúakat szexualizáló „animal-play” vagy „age-play”.
Még árnyaltabb képet alkot Mathilda Heister kutatása (2024), mely során interjúkkal vizsgálta, hogy az OnlyFans valóban a nők autonómiáját és szabadságát növeli-e, vagy inkább egy új, digitális formában újratermelődő kizsákmányoló rendszerként működik.
Az interjúk egyik sarkalatos pontja, hogy a legtöbb nő ugyan „önként” kezdte el az OnlyFans-használatot, de ez az önkéntesség erősen korlátozott volt különböző gazdasági kényszerek miatt, mint a Covid-járvány idején beálló munkanélküliség-krízis vagy halmozódó diákhitelek terhe. A résztvevők beszámolói alapján a platform működése mindeközben fokozatos határátlépésre ösztönöz – a kezdeti „enyhébb” tartalmak idővel már nem elegendőek az előfizetők megtartásához, ezért a készítők egyre explicitebb tartalmak gyártására kényszerítve érzik magukat. Az egyik interjúalany ezt így fogalmazza meg: „Then you are forced, although you are not forced” – vagyis „Akkor már kényszerítve vagy, bár valójában nem kényszerítenek”. Ez a paradoxon jól tükrözi az egész kizsákmányolás-empowerment dilemmát a szexmunka kapcsán: formálisan szabad döntésről van szó, de a pénzügyi függőség, az algoritmikus verseny és a férfi előfizetők igényei fokozatosan beszűkítik a valódi választási lehetőségeket.
A mentális egészségre gyakorolt hatások több szinten is megjelennek a kutatásban. A beszámolókból erős szégyenérzet és stigmatizáció rajzolódik ki, sőt, már maga az interjúk megszervezése is nehéz feladat volt Heister számára, ugyanis sok nő nem akart beszélni a tapasztalatairól, próbált eltávolodni az OnlyFans-identitásától. A tanulmány azt is hangsúlyozza, hogy az online szexmunka sajátos pszichológiai terhe, hogy a feltöltött képek és videók örökre fennmaradnak az interneten. Ez hosszútávon megnehezítheti az iparág elhagyását és más jellegű munka találását.
Kíváncsian várjuk, hogy az Eufória harmadik évadának végére merre kanyarodik Cassie sorsa és milyen tanulsággal zárul számára életének ez a fejezete. Vajon kapunk-e végre érzelmi töltetet is a pornográf jelenetek mellé, bemutatva a modern szexmunka komplex magasságait és mélységeit, vagy leszorítja az izgalmas pszichológiai drámát és társadalmi kritikát a képernyőről egy újabb belassított montázs arról, ahogy különböző emberek fegyvereket töltenek meg, melyeket aztán még csak el sem sütnek?
Szexi szomorú lányok – Hogyan hat az OnlyFans-kultúra a fiatal nők mentális egészségére?
Természetesen nem az Eufória az egyetlen népszerű médiatermék, amelyben kitüntetett szerephez jut a szexmunka ábrázolása, bőven akadnak a TV-ben jobban, vagy rosszabbul sikerült megjelenítései a testükből élő nőknek.
Gondoljunk például a Jennifer Lopez főszereplésével készült Hustlers-re, mely tökéletesen hozza a 2010-es évekre jellemző girlboss-feminizmus képi és narratív világát, a gyönyörű jelmezekben hatalmas összegeket bezsebelve, “nagy családként” együtt karácsonyozó sztriptíz táncosok szimbólumával. Bár a film végén a rendőrség megjelenése némileg elrontja a bulit, másfél órányi glorifikáció után nehéz nem úgy kisétálni a moziból, hogy végülis egy ekkora kaland megéri azt a néhány évet a böriben. Akadnak persze realisztikusabb, elrettentő példák is, melyek egészen más irányból közelítik meg a témát – az Oscar-díjas Anora című filmben Mikey Madison kivételes színészi alakítással jeleníti meg a szexmunkával járó stigmatizációt, kiszolgáltatottságot és sérülékenységet.
A televízión túl a közösségi médiában is elképesztő mennyiségben találkozhatunk olyan tartalmakkal, melyek arra buzdítják, vagy éppen óva intik attól a lányokat, hogy felismerjék a szexualitásukban rejlő pénzzé váltható értéket. Egyre több elismert, kiváló pályát befutott híresség, influenszer alapít saját fehérnemű-márkát, árulja a használt fürdővízéből készült szappanokat, vagy akár magát a fürdővizet.
Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy már nem csak az utcán fütyülnek utánunk, hanem a komment szekciókban is, akartunkon kívül tudtunkra hozva, pontosan mennyire vagyunk “jó termékek” a szexualitás húspiacán – cserébe pedig a szabadidőnkben azt nézhetjük a képernyőkön, ahogy gyönyörű színésznők tökéletesen fényelt stúdiókban mennek keresztül ugyanezen.
Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy vajon milyen hatással van ez hosszú távon a mentális egészségünkre?
Sinclair és Jordan Generation OnlyFans: Examining the Effects of “Raunch Culture” on Depression via Social Media Use and Social Comparisons (2023) című kutatásukban azt vizsgálták amerikai egyetemisták körében, hogy az úgynevezett „raunch culture” – hiperszexualizált, ön- és mások tárgyiasítását normalizáló kultúra – elfogadása milyen összefüggésben áll a depresszióval. A tanulmány fő eredménye, hogy erősen korrelál egymással a raunch culture értékeinek internalizálása és a súlyos depresszív tünetek. Ez a kapcsolat kifejezetten erős volt a vizsgált nők körében, szemben a gyengébb korrelációval férfiaknál, ami a szerzők szerint logikus, hiszen ez a fajta szexualizáló kultúra leggyakrabban a nőket tárgyiasítja.
Sinclair és Jordan cikkükben arra is felhívják az olvasók figyelmét, hogy a nemen túl a hatást az adott személy közösségi média használati szokásai is befolyásolták. Itt nem pusztán a képernyőidő napi óraszámára kell gondolni, hanem olyan tényezőkre is, mint az érzelmi függés és az intenzív bevonódás mértéke. Feltételezhető tehát, hogy a raunch culture elfogadása és a romló mentális egészség egyfajta ördögi körként, önmagát fenntartó folyamatként működik: önszexualizálás és tárgyiasítás elfogadása → intenzívebb közösségi média használat → több társas összehasonlítás → több depresszív tünet → nagyobb igény a külső pozitív megerősítésre, önbizalom-építésre → önszexualizálás és tárgyiasítás.
Ezt a véget nem érő spirált látva igazán szívszorító arra gondolni, milyen fiatal nőként, akár kislányként élni jelenlegi világunkban, ahol kis híján még a csapból is szex folyik. Mint láthatjuk, nem az a kérdés, hogy a gyerekek találkoznak-e szexualizált tartalmakkal, hanem az, hogy kapnak-e melléjük megfelelő kapaszkodót az értelmezéshez.
Az átfogó, hiteles forrásokra épülő szexedukáció éppen ezért életmentő lehet. Nem csupán információt ad, hanem fejleszti a kritikus gondolkodást, erősíti az önbizalmat és a kompetenciaérzetet, így a lányok kevésbé kiszolgáltatottak, amikor ebben a túlszexualizált, gyakran sajnos kizsákmányoló környezetben navigálnak. Fontos, hogy a gyerekek ne kizárólag algoritmusok, influenszerek és online trendek alapján formálják saját testképüket és szexuális értékrendjüket, hanem szakemberektől, biztonságos közegben kapjanak megbízható tudást és támogatást.
Irodalomjegyzék:
- Balint, S. (2021). Women’s Experiences of Self-Objectification and Sexualization and Their Impact on Attitudes Towards Online Sex Work (Master’s thesis, University of Windsor (Canada)).
- Heister, M. (2024). ” Then you are forced, although you are not forced”: A Qualitative Study About OnlyFans.
- Sinclair, G., & Jordan, D. G. (2023). Generation OnlyFans: Examining the Effects of “Raunch Culture” on Depression via Social Media Use and Social Comparisons. Sexuality & Culture, 27(2), 517–538. https://doi.org/10.1007/s12119-022-10025-3
- Staples, L. (2026). Tradwives, sugar babies and OnlyFans: Euphoria’s misogyny feels like the manosphere’s wet dream. The Guardian. https://www.theguardian.com/tv-and-radio/2026/apr/29/euphoria-season-3
- Toubiana, M., & Ruebottom, T. (2022). Stigma Hierarchies: The Internal Dynamics of Stigmatization in the Sex Work Occupation. Administrative Science Quarterly, 67(2), 515–552. https://doi.org/10.1177/00018392221075344
Képek forrása: Pexels.com
